Lemi Ymel

Sweet Poison

A sötét éjszaka csendjét élvezet hangja zavarta. A kis tavacska partján, verejtékező testek olvadtak össze, hogy együtt érjék el a véget; az egészet; a mindent. A nő kéjesen sikongott, nyögött, míg partnere hangosan lihegett. Egymást falták ajkaikkal. Nyelvük táncolt, ölelkezett. Kezeik szintén ölelően egymásra borultak. A nő fekete haja izzadtságtól csatakosan terült szét és egy kevés jutott arcába is. A férfi néha mélyet szippantott belőle ezzel fokozva izgalmát. Elérték a csúcsot. Egyszerre szakadt ki belőlük az élvezet hangja. Vonagló testük lassan lenyugodott. Egymáshoz hajoltak egy falásnyi szenvedélyre, egy harapásnyi gyönyörre, egy életnyi jóra. Csókjuk mély volt. Szétváltak. Némán feküdtek egymás mellett. Szenvedély szikrázott körülöttük, ám nem engedtek a csábításnak. Csak feküdtek, szorosan egymás mellett. Hosszú perceken keresztül. A nő törte meg végül a békét.

- Most el fogsz menni?

Ismét némaság vette be a teret, magának követelve mindent. A férfi felkönyökölt és szerelmese barna szemeibe meredt. Aranyszín írisze bepárásodott a vonzó-taglózó, szenvedélyességtől, mit a másik szempár sugallt.

- El kell, menjek. Értsd meg Kagome. Nem akarok olyan lenni, mint az apám.

- De hisz akkor mit éltünk át? Mit élünk át még most is? Csak annyi, hogy a szemembe nézel, és én viszont látom a te szemed. Ott fortyog a vágy! Miért nem engedsz neki? – siránkozott Kagome.

- El fogom felejteni ezt az egészet. Nem akarom, hogy olyan legyek, mint az apám. De amitől jobban félek, hogy te olyanná válsz, mint Izayoi.

Kagome szemében könnyek jelentek meg. Sesshoumaru nem tágított el a sírástól vonagló testtől. Átölelte kedvesét és hátát simogatva vigasztalni kezdte.

- Bocsáss meg. Nem akarom, hogy fontos légy számomra, mert ha elveszítelek, én belepusztulok a fájdalomba.

- De én veled akarok maradni! – zokogta elhalón a miko – Veled örökké! Osztozni a félelemben, gyűlöletben, bosszúban, ahogy a szeretetben, szerelemben és vágyban is. Eggyé akarok veled válni. Téged akarlak!

- Én is érted akarok lenni, de nem lehet, értsd meg. Nem akarom átélni azt a fájdalmat, amit akkor éreznék, ha meglátnám az élettelen tested; vagy ha előttem ölnének meg. Nem bírnám elviselni!

- Most sem lennél képes. Akkor miért nem engedsz közelebb? Miért nem engedsz a szívedbe, lelkedbe, belsődbe, hogy eggyé legyünk? Mert én mindennél jobban akarom!

- Nem lehet Kagome… - szorította magához erősen a nőt – nem lehet!

Ismét csöndbe burkolózott a táj. A két test eggyé vált ismét, ám most a fájdalomtól vezérelve. Szorosan ölelték egymást. Nem engedtek egy pillanatot sem elveszni. Így talán megáll az idő. Még akár el is repül felettük, de ők így kivárják a végét. A miko halk zokogása abbamaradt. Talán órák teltek el, mire szóhoz jutott a nő.

- Miért suttogtad azokat a szavakat? Csak azért, mert akkor így gondoltad, vagy mert most is így gondolod?

- Komolyan gondoltam. Minden egyes légvételt komolyan gondoltam, amit rád leheltem. Minden érintést, csókot, mindent komolyan gondoltam. Sőt. Most is úgy gondolom. De nem lehet, mégha akarom is. Mégha tiszta szívemből akarom is.

- Azt mondtad, nem fogsz elhagyni. Olyan közel súgtad a fülembe, hogy szinte szikráztam tőle. De most el akarsz menni. Gyűlölhetnélek! – sírta el magát ismét Kagome. Fölállt szerelmese mellől és a sima víz tükréhez sétált. Meztelen teste visszajátszott a csillagok és hold által megvilágított tó felszínén. Sesshoumaru melléállt és átkarolta derekát.

- Gyűlölj. Feledj el. Áss el mélyen a tudatodban. Nem akarom, hogy a szíved és a lelked ellepje a méreg, melyet a magány és szomorúság szült. Ne emlékezz rám, erre az éjszakára és légy boldog. Kérlek!

Kagome kitépte magát a forró kar ketrecéből és hátrált néhány lépést.

- Hogy kérhetsz ilyet ezek után?! Ne tedd ezt velem, kérlek! Én kérlek! Csókoltuk, öleltük, imádtuk egymást. Ezt feledjem? Soha! Inkább mérgezem magam. De nem szomorúsággal. Édes álommal. Újra és újra álmodom ezt az éjszakát. Ismét a karjaidba dőlök; ajkad, nyakad, mellkasod csókolom és simogatlak.

Sesshoumaru közeledett. Kagome egy lépést ismét hátrált, majd a férfi ölére rohant. A lendület hanyatt döntötte őket. Nem volt megállás. Ismét falták, ölelték, simogatták egymást. Testük átúszott a forróság tengerén. A nő sikoltott, míg partnere felnyögött. Leborultak a fűre. A hegyek távoli csúcsai mögül halvány derengésbe vonta a csillagokat a nap fénye. A két test nem vált szét. Csak suttogtak, nehogy felébredjenek az álomból. Az édes álomból.

- Szeretlek Kagome. Örökkön örökké szeretlek. Soha sem fog senki, nálam jobban szeretni. Nem engedem, hogy valaki nálam jobban szeressen.

- Én is szeretlek, és nem akarom, hogy szétváljunk. Éljünk együtt, egy testként, egy lélekként. Együtt, örökké egy édes álomban. Édes méreg járjon át minket. Újra és újra adjuk át magunkat ennek a vadságnak.

- Örökké. Nem akarok mást. Veled maradok. Legyünk együtt az édes méregben… a szerelemben… örökké…