Kaguya hime

-A 2. movie előzménye-

A sápadt félhold csendesen, hunyorogva tekintett az alant elterülő tájra. A fák ágai recsegő, éles karmokként vájtak barázdákat a hideg levegőbe, s tompa sötétségbe taszították a földet, mely helyett úgy tűnt mintha a végtelen mély űr tátongott volna. De a talaj létezett, lehetett hallani az éjszakai állatok lépteit, miknek mancsai alatt megroppannak a száradt faágak.

A fény, mint megváltó csoda pislákolt fel a sötét rengeteg buja növényzete mögül átszűrődve. A kis forrás meleg gőze jólesű felhőként gomolygott fel. A víz kellemesen hullámzott, nem is tűnt áttetszőnek, hanem inkáb valami furcsa, rózsaszín árnyalatú tejnek, melynek finom habjaiban egy gyönyörű nő fürdött. Szépséges teremtés volt, hosszú ében haja, mely halvány lilásnak hatott a fényben, kecsesen borult rá kellően domború végtagjaira. Teste körül tompán furcsa, kékes aura ragyogott, mely sugallta a nő mennyei eredetét, mintha egy angyal vett volna fürdőt a forrásban, mely tejjé változott puszta érintésétől. A szépség szemei vakító zölden ragyogtak a tisztaságtól. A partra tekintett, hol ledobott ruhái pihentek, rajtuk egy újabb, nem mindennapi tárggyal. A káprázatos, áttetszőnek ható ruhadarab selyemként omlott alá, mint egy puha kis kígyó, mely összetekeregve pihen.

A nő ajkai szelíd mosolyra húzódtak. Fejét hátra vetette, ujjait hajába mélyesztette, miközben felsóhajtott ,megmutatva az éjnek lélegzetelálítóan tökéletes testét. Mellbimbói vörösen keményedtek gömbölyded mellén, köldökéből halk vízcsepp csilogott fel végig gurulva lényének fenséges és erotikus völgyein a lába közé hatolva, miközben szempillái átölelték egymást és arcát elöntötte a hívogató, pír hajnal.

Te kellesz nekem...

A nő szemei döbbenten gúbadtak ki. Nem maradt ideje a tiltakozásra, ajkai is csak egy elfolytott sikolyt engedtek el, amint hörögve elfolytotta őket a vörös, vérszerű folyam mely a szájába ömlött és lezúdult a torkán. Elkerekedett szemei még megpillantották azokat a karokat, mik ráfonódtak dereka köré és vörös pikkelyeikkel csillogó nyálkát csókoltak bőrére, de aztán számára mindent elöntött a sziszegő és öntudatra ébredt sötétség.

A finom kéz kétségbeesetten kavarta a hullámokat, tajtékozva csapva a magasba őket, de aztán elernyedt. Hosszú percek teltek el, a víz derengése lassan abbamaradt.

A bokorban egy kopasz, korosabb férfi szemlélte az eseményeket. Nem tudta felfogni, hogy micsoda borzalmas dolognak volt a tanúja.

A hold az égen elkerekedett mint egy szem.

A kéz mint egy látomás, emelkedett ki a hullámok mögül. Az ujjak mint a karmok, hajlottak be, miközben érintésükre a tejszerű vízbe lassú és kimért feketeség burjánzott bele. Csendesen gyökerezett a vízben, végül elöntötte a habokat és egyetlen, ében masszává varázsolta azokat. A nő előre csuklott feje recsegve emelkedett fel. Haja ocsmmányul, szaftos csomókban ragadt arcához, ahogy a halvány fény ráesett az ébenből zöldes színűnek hatott. Mint egy pokolbéli lidércnyomás emelkedett fel, arcán sötéten táncoltak az árnyak szemeit fekete semmibe süppesztve. A nő ragacsos ujjai belevájtak hajába elhúzva a romlott fürtöket, mik zavaróan tapadtak hozzá vonásaihoz. Szempillái lassan a magasba hágtak, miktől a levegő hidegen megsuhogott. Tekintete fagyos volt és visszataszítóan rideg, méregzöld, a végtelen, csillagoktól mentes űr sziszegett bennük. A nő a partra tekintett, mire szemei dühödten elráncosodtak. Nem volt ott az áttetsző ruhadarab. Kezei kitárultak, ujjai mögül kígyózó végtagok nyújtózkodtak elő. Vörös pikkelyeik szivárványosan verték vissza a fényt, miközben az alattuk hullámzó, színtiszta izom megdagadva lüktetett a levegőben. A csápok gyökerekként terebélyesedtek erőtől duzzadó mozdulataikkal, mintha a mennyet akarták volna elérni. Végül megálltak a levegőben és görcsösen megfeszítették magukat, mintha ásítottak volna. A végükről kampós, húsos csőrök tárultak ki az utolsó bőrcafatig, mintha a szétszakadásig akartak volna tátogni, miközben belőlük velőtrázó sipítás tört ki, mely nem hasonlított egyetlen élőlény által kiadott hanghoz sem, amint a sok csáp egymással versenyezve, artikulátlan kórusként „énekelt".

A nő a rengeteg karral a part fele indult. Lépéseinél leomlott bőréről a szurok, amiben fürdött. Éles tekintetét a part közelében forgolódó lábnyomokra szegezte...

A kislányt a sötétség vigyázva takarta el. Maga sem látta végtagjait, sem a könnyeit, de érezte, ahogy hidegen a ruhája alá csorognak. Nem akarta látni, mégsem tudott elbújni az érintés elől. A vér melege láthatatlanul fröcsögött ujjai közt. A magasba tekintett és nézte a teliholdat. Hirtelen lépéseket hallott meg, mitől egész teste reflexszerűen megfeszült. Egy nő lépet elő. Nyilván valami szegény földműves lehetett, mert szakadt kimonót viselt. Pedig nagyon gyönyörű teremtés volt, bájos és elragadó, megtörve az éjszaka fagyosságát. A nő egyenesen rá meredt szemeivel. Megszólította:

-Hé, te...

Merokoban felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan vette észre az alak olyan messziről a sötétben, mikor még saját magát sem tudta meglátni , de nem törődött ezzel, hanem kirohant a telihold fényébe és zokogó tekintetével az idegenre meredt:

-Szia - felelte a gyerek sírós hangon.

- Meg tudod mondani, mi történt itt?

- Ne-em... én... nem voltam akkor még a faluban, mert az erdőben játszottam...amikor már visszaértem... minden... mindenki meg volt halva...

- Vannak még mások is? Úgy értem, csak te maradtál életben egyedül?

A nő kecsesen és szelíden kissé oldalra tekintett, mire ajkai barátságosan mosolyra fakadtak:

-És ki ő? Itt él a faluban?

-Nem...Ő nem itt lakik.

-Értem...-suttogta kissé csalódottan.

-A nagybácsikám. El tudnál kísérni? Csak....Mert...Ha visszajönne az a szörny, ami ezt tette...

A faluban történt mészárlás nyomait eltakarta az éj, az árnyak mögül az egyik sarokban csak egy kéz volt látható, mely vörösre aszalódott a belőle elfolyt vér miatt.

A nő a háztetők fele tekintett. A hajnal első sugarai vörösre festették a távoli felhők alját.

-Merre lakik a nagybácsikád?

-Nem messze. Fél napi járásra.

-Akkor mire vársz. Induljunk.-mosolygott szelíden.

A hajnal megváltó jelenségként öntötte el a területet elmosva az éjszaka árnyait, megtisztítva minden zugot a sötétség mocskától. A virágok szomjasan itták a nap anyai melegét és fürödtek arany fényében, miközben vidám madácsiripelés hallatszott fel az égből. Meroko nyugodtan, szótlanul sétált a nő melett. A lány, hogy enyhítse bánatát, többször is kérdően rámeredt az idegenre, de az nem válaszolt neki, csak hidegen meredt maga elé furcsa, zöldes szemeivel figyelemre sem méltatva, mintha nem is lett volna mellette senki és semmi. Meroko kíváncsian figyelte minden mozdulatát, vizsgálódó szemlélődése közben igen furcsa és idegen dolgokat vett észre, de ezeket próbálta kizárni elméjéből és nem létezőnek tekintette őket. Néhány pillanatra úgy tűnt neki, ahogy megbabonázva bámulta a nőt, hogy nem is lélegzik, de szinte azonnal kitépte gondolatai közül ezt a röhejes észrevételt. Miért ne lélegezne? Hacsak.....

Utána az idegen kissé szakadt kimonójára nézett. Tetszettek neki azok a szabálytalan minták, mik pirosan pöttyöződtek rajta, s a kezén lévő vörös tetoválást is megcsodálta. Ahogy hosszasan bámulta a tekergő jeleket, szemeiben úgy tüntek mintha lüktetnének, mintha észrevétlenül kígyóznának, de ahogy az előbbi ostoba észrevételt, ezt is kitörölte fejéből. Méghogy mozognak a tetoválások... Nevetséges... Hacsak...

Úgy döntött inkább csak szeme sarkából tartja szemmel az idegent, közben untalan fecsegésével tette hosszabbá az utat:

-Téged hogy hívnak? A nevem Meroko. Hát tied?-tudta hogy úgysem fog választ kapni, ezért folytatta monológjait, mik miatt egyre szaporábban nyelte le a szájában előbuggyanó nyálat-Igazán kedves tőled hogy elviszel a nagybácsikámhoz. Nagyon kedves ember, ha akarsz maradhatsz nálunk néhány napig, biztos megengedné. Nagyon szépek azok a hosszúkás jelek a kezeden, mit jelentenek? Még sosem láttam azokhoz hasonlót. Külföldi vagy? Van családod? Nekem a nagybácsikámon kívül már nincs senkim, de nem is bánom mert én szeretem a nagybácsikámat és amíg ő velem van és él tudom hogy nem kell szomorkodnom, mert ő megvéd.

A nő hidegen tűrte az unalmas szavakat.

Meroko gyomra hirtelen felkongult az éhségtől. Bár az idegen nem igazán akart megállni, mégis engedélyezett egy kis pihenőt, a kislány ugyanis ember...

A kislány a bokrok sűrűjébe ment bogyókat szedni. Felajánlotta , hogy hoz kísérőjének is, amit az idegen természetes módon visszautasított.

A nő leült az árnyékba unottan és rámeredt fáradt kezeire. Az egyik tetoválás kidudorodott húsából kitörve, szelíden megcsavarodva a levegőben. A csáp fáradtan kinyújtózódott, majd ernyedten visszacsapott bőre alá.

Hirtelen a fekete sűrű rengetegében egy furcsa alak, mint a kísértet villant fel. A nő hidegen megfordult. Fekete, zöldes fényű haja fenyegető suhogással lobbant meg, miközben kissé meglepett, mégis nyugodt és lenéző tekintete az alak fele hunyorgott. A férfi testét fehér páviánjelmez takarta el, gúnyos mosolya mögül elégedett nevetés süvített elő:

-Ha tudná az a gyerek, hogy ki mellett sétál...Ne játszd meg magad. Bár meg kell hagyni, elég csinos külsőt szereztél magadnak, egy halhatatlan Tennyo örök fiatal testét etted meg.-azzal a fehér szőr mögül a húsos póklábak várakozóan előtörtek a vaskos, lobogó csápok kíséretében-A nevem Naraku. Hamarosan a részemmé fogsz válni. Milyen kár hogy nem tudtál több démont is abszorbálni, ugyanis máris magad is abszorbálva leszel.-tekeregtek a levegőben a karok, mint a sikamlós giliszták-Gyerünk, mutasd mit tudsz...-suttogta csendesen, azzal a póklábak fenyegetően felemelkedtek.

A nő arca nem rezzent meg, félelmetes nyugodtsága egyetlen ráncot sem engedett meg gyönyörű és rideg bőrén, csak szemei torzultak lenéző dühre:

-Egy korcs akar felfalni?

Ujjai várakozóan roppantak meg és lassú, homályos fenyegetés közben tárultak ki. Naraku eltaszította magát a földtől és az idegen fele magasodott.

A nő kezéből a vérvörös karok zuhataga ömlött elő éhesen nekicsapódva a férfinak. A karok nyílként süvítettek, vaskos, pikkelyes izmaik csak elhomályosult vörös foltokként látszottak a levegőben, mik robogva vájtak bele a támadóra mély lyukakat tépve a testébe, kegyetlenül széttépve az óriási gilisztaként vonagló csápokat. A nő ajkai mosolyra húzódtak, miközben maga elé emelte a felnyársaltat:

-Szánalmas...egy korcstól nem is vártam többet.

A jelmez mögül kimért vihogás tört elő:

-Köszönöm hogy megkönnyítetted a dolgom.

A nő szemei ráncosan összeszűkültek, amint a férfi teste a sebek mentén ragyogni kedzett. Enni kezdte a karokat, mik átfőtték testét, mikből megdöbbent sipítás tört elő. A nő hunyorogva ellökte magától Narakut, amint a csápok fröcsögve leválasztódtak karjáról, de a férfi újra támadott a magasba szökkenve. Minden másodpercek alatt zajlott le őrjöngő gyorsasággal, pedig őrjítően lassúnak hatott, mintha a tér a végtelenbe nyúlt volna el az idővel együtt elnyelve a mozdulatokat. A nő kezeit maga elé emelte, ajkai dühödt fintorba torzultak, miközben ében haja fenyegetően szétterült a levegőben. Dermesztő suttogása viharként ömlött szét, mire a Naraku mellett lévő fák élő tonyokként megmozdultak, recsegő ágaikkal feléje emelkdeve az eget sötéten elborítva. A férfi csápjai vadul megfodorták a levegőt, de már nem tudták elérni a nőt. A fák becsukódtak előtte, mint egy gyilkos olló. Az ágak száraz recsegése áradt szét, miközben forgácsok hópihéivel telt meg a végtelen, amint a helyéről kiszakadó rengeteg felismerhetetlen roncsként roppant össze Naraku közt. A nő ujjai vidám kecsességgel zongoráztak végig a levegőn, mire az egymásba maró fák a földbe tipródtak, mintha csak kis fogpiszkálók lettek volna,. Fájdalmas ropogásuk élő húscafatok csattogásához hasonlított, amint nyikorogva görbültek be és szakadtak szilánkokra.

-Alábecsültél...-suttogta, bár jól udta hogy már nem hallja a támadója.

Naraku már elment.

A nő nyugodtan visszasétált, ahol magára hagyta Meroko, mire a bozót várakozóan megnyílt és előviharzott mögüle a kislány:

-Mehetünk. Kérsz?-nyújtott feléje egy maréknyi bogyót.

A nő nem válaszolt. Maga elé engedte a lányt. A háttérben látszott a megcsonkított rengeteg, melynek látványa miatt szemei zöldesen felizzottak, bőrét pedig gúnyos pikelyek szántották fel az elégedett mosoly miatt.

A kislány vidáman robbant be az ajtón. Szemeiben könnyek égtek, kezei pedig erős vágyakozásra kitárultak, amint nagybátyja karjaiba rohant.A férfi kopasz fején megcsillant a fény, öreg ráncai eltorzultak az öröm miatt, miközben az ő tekintetét is elsodorták a sós buborékok:

-Azt hittem te is meghaltál.

-Ne aggódj. Egy kedves néni elhozott engem ide. Ugye itt maradhat éjszakára?

-Persze ki...-azzal szemei elkerekedtek a rémülettől, vörössé téve a tekintetét a verejtékezve dobogó erek, mik szinte kidurrantak a sokktól.

Összeszűkült pupillájában egy sötét alak magasodott.Ráncainak völgyein kétségbeesve csorogtak le az izzadságcseppek, miközben védve maga elé tolta a lekes kislányt és hátrálni kezdett. A nő ott állt az ajtóban. De megváltozva. Szemei sötétek és dühösek voltak. Ajkai kimérten formálták a szavakat, amint recsegve letört róluk a fagy:

-Hol van?

Az öregember habogni kezdett, arca egyre jobban elráncosodott és aszalttá vált, miközben félelemtől hunyorgó tekintete derengeni kezdett. Úgy fakadt sírva, mint egy kisgyerek, ki valami rosszat művelt és mindjárt elverik érte:

-Nem akartam...

A nő lépései megkoppantak a padlón.

-Ne...-nyöszörögte az öreg, amint remegve hátrálni kezdett.

A kislány ijedten feléje fordult:

-Mi a ba...-azzal az ő szemei is elkerekedtek.

Vér melegét érezte az arcán, mely nagyapja képéről fröccsent rá. A húsos kar az öreg feje mellett süvített el felszántva a bőrét, belemarva húsába, mely vért sírva felszakadt. A vörös folyó forrón ömlött le az állára összemaszatolva a képét.

-ké...Ké..éé...éééé....-hörgött, miközben begörbült ujjai belemélyedtek saját arcába a borzalom miatt, mocskosodó sebébe fúrva ujjait kétségbeesetten facsarta belőle a testi nedveket-ne....eeee...eee-csillogott kezében vére.

A kislány nem tudott megszólalni. Némán meredt a nő kimonójára. Azok a vörös foltok...Amik pöttyözték a ruháját...csöpögött le arcáról nagybátyjának vére könnyével összevegyülve.

A nő kezén lévő „tetoválás" újra megynyílt. A kar kígyózva szelte ketté a levegőt és vágta a földhöz a férfit.

-Hol van?-suttogta a nő, miközben a házba lassú virágszirmok kavarogtak be, mint a hópihék.

A férfi remegett, vad mozdulataival mély árkokat vájt a padló deszkáin lekoptatva ujjait véres csonkokká tépve azokat, amint érezte a kar szájából ömlő nyál forróságát, mely a bőrébe mart.

-Kéé ...éééé.........ééééééééé ké ké.......

A nő másik csápja áldozata feje mellett csapódott a földbe:

-HOL VAN A MENNYEK MADÁRTOLL TALÁRJA?!!!!!!!!

-ni ….....iiii........i..... áááá..........aaaaaaaam.....-hörgött remegve.-niiiiiii.....á. am...

A kar hirtelen elengedte. Az öreg könnyektől fuldokolva kelt fel és fogta meg a sokktól megdermedt kislányt.

Persze...Csak a talár kellett neki, azért kísérte el a lányt, hogy elvezesse hozzá. A nagybácsikája lopta el. De miért ilyen fontos. Miért kell neki?

A férfi csak egy fél mozdulatot tudott megtenni, amint kigúbadt szemeivel csodálkozva hasára tekintett, mit egy kar főtt át. Ajkai mögül vér buggyant elő. Vörös gurgulázástól fuldokolva esett el és tekintett fel a felette magasodó árny fele. A nő arca nem látszott, mert eltakarta a sötétség. Valami felvillant előtte mint egy pislogó szem. Meglátta benne saját, elsápadt visszatükröződését a tükörben. A nő egyik keze szaftos bizsergés közepette alakult át és fenyegetően magasodott felfele sipító szájat növesztve.

A férfi üvöltése, mely fröcsögő nyáltengerrel és vér vörös zuhatagával tölötte meg a kunyhó falait olyan keservesen fojt el, akár vére, mely a padlón hízva töltötte fel a deszkák kusza repedéseit.

A kislány sápadt arccal nézte nagybátyja haláltusáját, miközben tomboló elméjében villanó, vörös képkockák lobbantak fel.

A csápok vérszomjas kígyókként aprították fel a kunyhókat mindent széttépve, mi elébük került.

Az izzó vér tompán megcsillant a lilás fényben amint áradva öntött ki a deszkák repedései közül.

A karok sipítása egybeolvadt az emberek üvöltésével, melyek véres ürességbe fulladtak.

A vér feketedve nekicsapódott a falaknak.

Mindenkit felnyársaltak.

A vörös ár nekicsapódott a kislány lábainak.

Mindenkit széttéptek. Látta maga előtt a sikoltózó tömeget, kiknek feje felett acsarogva tárultak ki a karok. Aztán...Már csak a karok voltak.

A gyerek arca úg tűnt mintha szét akart volna olvadni a könnyek miatt. Elcsukló hangja fájdalmasan csengett fel a sós levegőben:

-Te ölt..d me......a falusiakat.

A nő fénytelen szemeivel a lányra meredt.

-Ki vagy te?

A szavak elméjébe égtek a lánynak, amint a nő ajkai szelíden kinyíltak:

-Kaguya. A mennyek királynője és az örök éjszaka irányítója.

-Ka....gu...ya...-suttogta a lány, majd könnyesen elmosolygott:-Kaguya, engem is megakarsz ölni?

Szemei rémülten kigúbadtak medrükből, amint a nő csápjai megfeszültek a levegőben.

Miyatsu szerzetes jóképű szoknyavadász volt. Unottan állt az egyik falu előtt és imádkozott:

-Egy démon tizedeli a falukat mostanság. Muszáj megállítanom, mielőtt még többen meghalnának.-azzal a teiholdra tekintett.

Hirtelen fagyos szél borzolta fel a levegőt, melyben meglebbent egy-két virágszirom és lilás fények függönye mögül elővedlett egy kerek tárgy. A tükör szemként lobbant fel, mire megjelentek a kecses ujjak is, mik tartották. Myitasu döbbenten a nőre meredt, ki kilépett az éjből. Hosszú, fekete haja volt, lila kimonót viselt és lila fejdísz tette tökéletesebbé mennyei szépségét.

-Ez lenne a démon?-mosolyogott el nevetségesen, azzal megerősítette a kezén lévő gyöngysort.

Nagy hibát követett el, hogy nem szívta be és nem taszította ezzel vissza az öntudatlan sötétségbe, de bájos nőként Kaguya vonzó kinézete pajzsot nyújtott a nőfaló szerzetes ellen.

Kaguya arca szelíd volt és elragadó. Bársony, ártatlan ujjai közt a tükör tompán felvillant, benne Miyatsuval:

-Egy halandó.-suttogta érzéki unottsággal.

-Ne becsülj alá gonosz lélek. Nem tévesztesz meg külsőddel. Tudom hogy mi lakozik küldőd mögött.-üvöltött fel.

Hazudott... Igenis megtévesztette és megdermesztette szépséges külsejével. Miyatsu elszántan felkiáltott:

-Add meg magad békében és akkor elengedlek!

-Hm...

Kaguya mint egy angyal, egy megfoghatatlan látomás, lebegett a virágszirmok függönye mögött. Ajkai ártatlan mosolyra húzódtak fel:

-Gyerünk szerzetes.-villant fel fenyegetően tükre-mutasd hogy mit tudsz...

Megjegyzés:

Miyatsu: Miroku nagyapja